Megnyitó: 2018. április 6.,19:00 óra
A kiállítás látogatható: 2018. április 7-8., 14:00-18:00-ig.

Romhány Veronika a prágai Agosto Foundation rezidencia programja kapcsán három hónapot töltött a cseh fővárosban, majd január végén, egy esemény keretében a most, a Horizont Galériában is bemutatásra kerülő három csatornás videóinstallációval zárta a kinti kutató munkát. Elsőként a Punctum a Krásovká kollaboratív térben bemutatott videóegyüttes a Nimova Projeckt név alatt dolgozó művész legutolsó munkája, amivel tovább halad azon az úton, ahol sajátos módon vegyíti a 3D technika, a történetmesélés és az (ön)elemzés eszközeit, majd teremt belőle egy különös, intim, borongós és sokszor disztópikus hangulatú világot.

Megjegyzés felkiáltójellel: Please Do Not Touch

Egy prágai kávézó falán, egy sarokra az Agosto Foundation rezidencia programján lévő Romhány Veronika lakhelyétől, üvölt a bölcsesség: „AVOID FREUD”. A vicces hangzáson és a még frappánsabb elhelyezésen kívül (a sarokból lett magányos vizelde felett), a figyelmeztető szöveg előrelátó üzenetet rejt magában, és a bon mot teljes mértékben illik a neon Ano/Ne (Igen/Nem) felirat mellé Romhány Please Do Not Touch (2018) című munkájában.

A pszichoanalitikus gondolkodás nyomai még mindig megtalálhatók a nyugati piac legformatívabb területein - a tervezés, a marketing és a reklám, a szórakoztatóipar, az emberi erőforrás - csak pár példa. A piac bizonyos értelemben elfoglalta az úgynevezett "subject supposed to know" megillető helyét, arra ösztönözve a felhasználókat és a potenciális fogyasztókat, hogy el- és felismerjék saját pszichológiai együgyűségüket és hibáikat, mindeközben láthatatlan „keze” méltányos termékeket és előkelő (és hőn áhított) identitásokat kínálgat nekik a háttérből. Veronika munkája tehát egy határozott utalást rejt magában egy régi freudista, iti-fallikus történetről, a "hisztérikus" nő-gép és a doktor két karakterét ismételten érintkezésbe hozva, azt leszámítva, hogy a régi játékszabályok esetünkben eltolódtak. Most viszont a terapeuta története kimondatlan marad, elvész a transzkripcióban, a fordításban, a szublimációban, az irrelevánsban. „Köszönöm, doktor úr, hogy fogadott”.
A mechanikus főhős szögletes(gépies) és szinte töredezett monológja kihívást jelent a néző számára, hogy e töredékek láncolatából álló pszichoanalitikus jelenetet összeépítse, és egy megfelelő, személyes képzeletbeli kontextus kialakítására -mindezek után -képes legyen. Mint nézők, csak egy laza (videó-)asszemblázst kapunk - három videó csatornát és a beszélgetés egyik felét, amelyet a mi feladatunk kiegészíteni, feltölteni egy kerek egésszé – egy valós eszmecserévé. Nincs azonban semmi, mit valóban össze tudnánk illeszteni – nincs isteni (vagy legalábbis ebben a szerepben tetszelegni próbáló) Doktor, hogy kitöltse az elbeszélés hézagait, nincs semmiféle Fő diskurzus, hogy segítségével felülemelkedjünk saját törött énünkön. Mint Haraway kiborgja, a mechanikus hang is elcsábít bennünket, elismervén a részleges létezésünk intim, gyakran elnyomott valóságát, arra kényszerítve minket, hogy reflektáljunk a milliónyi, bennünk rejlő és parazitaként elszaporodó számtalan, kusza összeesküvésre, ellentmondásra, kételyre, ami sokszor, mint valami emberi szövetből felépülő kábel körülvesz minket, sőt, el is takar.

Kényelmetlen kapcsolat alakul ki a mű narráló főszereplője és a befogadó között. A virtuális narrátor mechanikus entitásnak tűnik, akinek a biometrikus specifikációja és a mentális folyamatai teljes egészükben láthatóak. A főszereplő így közvetlenül a néző szemei előtt meztelenedik le, gondolatmenetei és virtuális teste teljességükben felfedve szűrődnek át a villogó képernyőn. Az érzelmi kör bezárult – a főszereplőhöz hasonlóan, a néző is a pszichoanalitikus székében ül, s egyben ő az analitikus kanapéján lepihent páciens is – a néző közömbösen jegyzetel a noteszébe, ugyanakkor a kanapén fekszik, a saját bizonytalan elvárásainak próbálva megfelelni. Kibogozva a mechanikus narrátor elméjének és testének kötelékeit, a nézőt belsőséges társalgásra invitálják a kiborggal, ami után rájöhet, hogy azok valójában túl jól ismerik a szolipszista kibernetikus lét örömeit és fájdalmait; ők is ugyanúgy saját maguk analitikusai, másodlagos megfigyelői és patriarchális szuper-egói.
Romhány Veronika háromcsatornás videóinstalláció-darabja tehát előtérbe hozza a szellemi higiénia és gondozás iránti megközelítés sürgető szükségességét; próbára teszi elfojtott felháborodásunkat a világtól való eltávolodás folyamatának kellős közepén. A kézi alkalmazásokon (app-okon) keresztül a technikailag bekötözött világ valóságához igazítva remegő ujjainkkal érintjük meg (újra és újra) saját töredezettségünk folyamatos újrateremtéseként az érzékeny, sorozat-gyártott felületet. Hogy jobban megérthessük az emberi testet, mint terminált, mint milliónyi keringés és hatás funkcionális csomópontját, a betegség-egészség, a funkcionalitás-neurózis, az aktivitás és depresszió érzelmi dimenziói is szeizmikus változáson mennek át. Ahogy a Please Do Not Touch főszereplője is hangsúlyozza: I am the gap – I am full of introspection.... somewhere between codes and melody.
„(...Én vagyok a szakadék – a teljes körű introspekció ... valahol kódok és a dallamok között.)
I am OK.
I am OK.
I am OK..”
Vigyázzatok magatokra.

Vít Bohal