Szabó Attila: Központi tartalék
2019. május 29 - július 3.
szaboattilakozpontitartalekimg

Megnyitó: 2019. május 29. 18:00 óra
A kiállítást megnyíitja: Tasnádi József
A kiállítás látogatható: 2019. július 3-ig.

"Néhány hónapja egy előttem elhaladó busz kijelzőjén figyeltem meg a KÖZPONTI TARTALÉK kifejezést. A közlekedési vállalat olvasatában ez olyasmit jelent, hogy bizonyos csomópontokban várakoznak buszok, amik bármilyen, váratlanul bekövetkező esemény kapcsán azonnal munkába állíthatók, így megszüntetve vagy megelőzve a kialakult vagy kialakuló forgalmi káoszt.Megpróbáltam ezt tágabb jelentésében emberek csoportjára értelmezni és elképzeltem, hogy van egy olyan bázis, akik a város szövetében szétszóródva feltűnés nélkül élik mindennapjaikat, ám egy központi jelre küldetéstudattól megrészegülten oldják meg az elvárt feladatot, nehogy káosz alakulhasson ki. Noha a káosz jellege és jelentősége is lehet szubjektív, mérlegelésnek itt helye nincsen.A projekt tradíciókra, szokásokra, és néha egy korszak diktálta kényszerből fakadó jellegzetességekre, ezeken keresztül eltérő kultúrák észrevétlenül bekövetkező egymásra rétegződésére kíván rámutatni. Mindeközben egy fiktív életrajz is kibontakozik."

FÉLPERCESEK

(1. Teszt)
Reggeli idő alatt a rádióban a Rorschach-tesztről beszéltek. Kettéhajtottam egy szelet Zala felvágottat és ugyan nem volt tökéletes a szimmetriája, a rózsaszínű pépes részben látható sötétebb húsfoltok mégis kirajzoltak valamit. Először egy nagy pókot véltem felfedezni, legalábbis a potroha és az előtesti rész egészen felismerhető volt és a csáprágókból is láttam valamit, de a lábak már nem jelentek meg és ettől mégsem volt eléggé pók jellege. Megfordítva viszont szinte meghökkentem a látványtól. Jól kivehetőn egy szakállas, kopasz figura nézett rám sunyi szemekkel, hasonlított Raszputyinra.

(2. Puskapor)
Szerettem volna elmesélni egy történetet, mert nagyon viccesnek találom és véletlenül pont illett volna a szituációhoz, ami kísértetiesen hasonló volt, mint az a sokévvel ezelőtti szituáció, amit el akartam mesélni a többieknek. Már éppen elkezdhettem volna, mert valamitől elhalkult a tévé és T. sem harsogott legalább fél perce, de szorongás lett rajtam úrrá. Egy emlékkép jelent meg rövid időre előttem, amikor egy másik, hasonló szituációban B-nek már elmeséltem a sztorimat. Ha már ismeri, akkor most nem fogom elmesélni, ezt azonnal eldöntöttem. Kár, gondoltam, mert az az eset, amikor B-nek elmeséltem, nem volt olyan hasonlatos az eredeti történethez, mint ez a mostani.

(3. Türelem)
Hogy ne kelljen várakozni, mindenfélét ki lehet találni. A legegyszerűbb az, ha tisztában vagy a saját képességeiddel és a távolság arányával. Tudnod kell, hogy bizonyos távot mennyi idő alatt vagy képes megtenni még akkor is, ha mindenféle nem várt akadály kerül utadba. Ha pl. összetalálkozol valakivel, akit nem lehet lerázni, vagy vissza kell fordulnod a lakásba, mert a tárcádat a másik kabátod zsebében felejtetted. Értékes perceket lehet így elveszíteni, de némi gyakorlattal még ilyesmit is be tudsz kalkulálni. Ha profi vagy, a várakozást lecsökkentheted a minimálisra, mégpedig pontosan azzal, ha tudod, mikor kell elindulnod. Hogy odaérve ne maradjon a szükségesnél több időd várakozni.

(4. Vetület)
Nem lehet tudni a pontos okát annak, hogy miért éppen ez a mostani kor lett alkalmas arra, hogy rögeszmésen foglalkozzon az emlékeivel. Talán azért, mert a nagy világégések után az a generáció mára teljesen elfogyott, akik még átélték a borzalmakat, mi pedig ekkora kontrasztok nélkül, valami érthetetlen romantikától lelkesülten jobban figyelünk jelentéktelenebb emlékeinkre is. Na persze, kinek mi a jelentős. A lépték nagyon más lett és az ingerküszöb is. Sokat tűnődőm azon is, hogy mi mindenhez képesek emberek hozzászokni.

(5. Különc)
Az álláspontját sosem tudtuk pontosan megérteni. Szeretett homályosan fogalmazni, vagy csak egyszerűen nem tudott másként. Amikor határozott véleménynyilvánításra volt szükség, akkor is rébuszok közül kellett kihámoznunk azt, hogy melyik lehetőséget választja és ritkán voltunk biztosak abban, hogy egyezik-e az általunk megítélt döntés az ő szándékával. Ilyenkor néha kísérletet tettünk arra, hogy erősítse meg, tényleg ezt akarja, de megerősítés helyett újabb dilemmákat generált és egy pár kudarcos próba következménye az lett, hogy direkt elfelejtettük őt megkérdezni. Eleinte emiatt bűntudatunk volt. Félve fürkésztük a mozdulatait, de kerültük a tekintetét, miközben kerestük a viselkedésében felfedezhető változást. Eltérést nem tapasztaltunk és ha mégis volt néha valami különös abban, ahogy a dolgát végezte, már lehet éppen azért csinálta, mert észrevette, hogy figyeljük.

(6. Készség)
Gyerekkorom ifjúsági regényei felkészítettek a harcra. Szívesen képzeltem el, hogy egyszer éppen rám lesz szükség valami galád cselszövés megakadályozásához és ennek jótékony hatását sok ember élvezheti majd. Azt hozzá kell tennem, hogy idegen emberek elismerése nem motivált, inkább azokra az alakokra gondoltam ilyenkor, akiket legalább látásból ismertem. Mártírrá nem kívántam válni, hogy feláldozzam magam egy eszméért, amiről alig tudok valamit, cseppet sem vonzott. Ha az áldozatot mondjuk a szemközti házban lakó Júliáért követhettem volna el, az talán más, de akkor is csak fájdalommentesen bírtam elképzelni a megsemmisülést. És hittem a menyországban, hiszen ekkora jótettért csakis oda kerülhetek, de számításból is, mivel a másvilágról visszanézve feltétlenül látni akartam az utánam bánkódók hálától áhítatos ábrázatát.

(7. Áldozat)
Láttam egyszer egy jégbe fagyott kutyát, évekkel később pedig megismertem a kutya gazdáját. Elmesélte a történetét, hogy sötétben korcsolyázott és csak akkor vette észre a léket, amikor a kutyája beleesett. Ő abban hitt, hogy maga esett volna a lékbe, vagyis ilyen módon a kiskutya megmentette az életét. Bár mindketten gyerekek voltunk akkor, a kis tó, ahol ez történt még tavaszi esőzések után sem érte el a kétméteres mélységet sehol. Ezt mindketten tudtuk, mégis szívesen hagytuk figyelmen kívül a tényt annak érdekében, hogy a kutya halála ne tűnjön hiábavalónak. A part közelében találtam rá és a jég alatt megmerevedve úgy nézett ki, mintha úszna. A part felé úszott, valami biztos ösztöntől vezérelve tudta, merre juthat ki a jég alól.

(8. Vakond)
Nem tudtam, hogy ekkora hatással lesz rá a film, amit együtt néztünk a kelekótya pasasról, aki csupa haszontalan tárgyat gyűjtött. A felhalmozás következményeként szinte lakhatatlanná vált az amúgy is kicsi, nagyanyai örökségként szerzett lakása. A végén már úgy tudott csak közlekedni a főzőfülke és a szoba között, mint egy vakond a földalatti alagútban. Évente kétszer, a lomtalanítás idején, egészen megváltozott még a testtartása is. Valahogy, mintha fiatalodott volna, a máskor kissé görnyedt tartása egyenesebbé vált, a mozgása is felgyorsult, beszéde hadaró lett és mindig sietett valahová. Ilyenkor ment gyűjteni és az izgalomtól beszélt gyorsabban, attól a napokig tartó felfokozott állapottól, amit az előre kiszámíthatatlan tárgyak megszerzésének öröme jelentett számára.

(9. Zarándok)
Kölcsey 41 éves volt, amikor a Huszt című epigrammát írta, éppen annyi idős, mint a dédanyám 1920. június 4-én, azon a napon, amikor a versaillesi kastélyban aláírt szerződés értelmében Kárpátalja, a szülőföldje, nem volt többé Magyarország része. Técsőn született, Huszttól alig félnapnyi járásra. Nagyanyám öccse és egyetlen fiútestvére a két nővére és húga mellett, a háborúban veszett. A születése napján, május 29-én, dédanyám legkisebb lányával, nagyanyám húgával, Lídiával együtt lovaskocsin mentek Husztra misére, 1946-tól minden évben, dédanyám 1963-ban bekövetkezett haláláig. Lídia 1989-ben halt meg, 72 éves korában, sosem házasodott meg, pedig fiatalon igazán szép lány volt.

(10. Rajz)
Egyszer lerajzoltam Lenint 12 éves koromban. Úttörőhöz méltó cselekedetnek gondoltam később, amikor nézegettem a rajzot. Nagyon jól sikerült, igaz, nem emlékezetből, hanem egy újságban közölt fotóról másoltam ceruzával. Nemhogy hasonlított, hanem pontosan olyan volt, mint a fényképen, a finom szürke árnyalatokat hűen be tudtam helyettesíteni a grafit szürkéjével. Pár napig apró javításokat csináltam még és kiradíroztam a lap széléról az ujjlenyomatokat, közben egyre büszkébb lettem a teljesítményemre, szerettem volna az iskolában is begyűjteni érte valami elismerést. Bevittem rajzórára, de aznap éppen tussal és redisztollal betűket kellett írni és a tanárunk a szokásosnál is nagyobb fegyelmet követelt, nem ért rá ilyesmivel foglalkozni.

(11. Koreográfia)
Szerettem nézni apámat kaszálás közben, azt az ismétlődő elegáns mozdulatot figyeltem percekig. Egészen fiatal volt, amikor nagyapám megtanította, de ezt a könnyedséget csak hosszú évek munkájával lehet elérni. Az volt a szokás, hogy a kaszát függőlegesen tartva, nyelét a földre támasztották és a gyereket mellé állították. Ha a fiú vállmagassága elérte a kasza szarvát, akkor elkezdődhetett a tanítás. Délutánra már egyedül vágta a rendet a lucernásban, de fenni még nem engedte a nagyapám, ahhoz még nőnie kellett.

(12. Tipográfia)
A településen, ami két megyeszékhely közt majdnem mértani pontossággal félúton található, van egy kis gyorsétterem, vagy inkább büfé. Algír tulajdonosa mindenkivel kedves és közvetlen. A kebab nem jobb, mint bárhol máshol, de ebben a faluban nincs is másik, hogy hasonlítgatni lehetne. Ültünk az utcára néző asztalnál és Fantát ittunk a hamburgerhez, jobbra tőlünk látszott a sarki ázsiai üzlet homlokzatán a piros és sárga kínai felirat. Kitakarva a park látványát egy orosz tartálykocsi vesztegelt előttünk, aminek hengeres vontatványán méteres cirill betűk hirdették a fuvarozó céget. Mögöttünk a kis étterem falán arab feliratok, talán Korán idézetek olvashatók, persze csak annak, aki ismeri ezeket a szép, kalligrafikus írásjegyeket.


(13. Sejtés)
Az olyan napon, amelyiken valami történni fog, már korareggel érezni lehet; jelei vannak, amiket rendszerint nem tudok időben megfejteni. Nem arra gondolok, hogy átmegy előttem egy fekete macska és ebből kell következnie valami balszerencsés eseménynek, arra sem, hogy egy átlagosan peches napon kis bosszúságok sorozata szokott lezajlani a nagy bosszúságot okozó előtt. Inkább velem, itt belül történhet valami ilyenkor és ennek következménye, hogy az addig megszokott állapotban felfedezek valami részletet, amit korábban észre sem vettem. Ami zavarni kezd és nem hagy nyugodni.

(14. Notesz)
Többször szóba került és mindig ugyanarra a véleményre jutottunk vele kapcsolatban. Hogy ő igenis tehet róla és túl egyszerű lenne azzal magyarázni mindent, hogy nem hiszi már azt, amit évekig nagyon is képviselt. Pedig ahol csak tudott, hangot is adott a véleményének, ma nehéz ezt róla elképzelni. T. látta egyszer, hogy kijött egy lakásból, aztán még a lépcsőházban leült a betonlépcsőre és valamit jegyzetelt egy kis füzetbe. Nem gondolta, hogy ennek jelentősége lesz, csak szokatlannak ítélte ott azt a helyzetet. Ez három nappal történt az előtt.

(15. Grimasz)
Sokkal változatosabb recepteket lehet olvasni a témában, mint azt gondolnád. Mert neked már az is meglepő lesz, hogy néhányan bepanírozzák és kisütik olajban. Miközben végignézed ezt a reménytelenül fölösleges műveletet, ahogy lassú, de rutinos mozdulatokkal forgatják tojásba, lisztbe, zsemlemorzsába és végül habzó olajba ejtik, facsarodik majd az orrod az olajszagtól. Ismerem ezt a grimaszt az arcodon. Ropogósra sütik, azt mondják neked, hogy ízletes és eléd tolják a tányért, hogy vegyél belőle, te pedig nem tudod majd levenni a szemed a foltos abroszról és direkt provokációnak minősíted ezt is.

(16. Gaz)
Van egy olyan fotó is, amin áll büszkén egy gazos réten, vagy valami hasonló helyen és egy biciklit tart maga előtt. Felnőtt bicikli, fogalmam sincs, hány colos a kereke, de az jól látszik a képen, hogy nem gyerek méretű és ennek ellenére majd kicsattan a büszkeségtől. Azt nem tudom már megkérdezni tőle, hogy mire volt olyan büszke. Arra, hogy lefényképezik azt, ahogy tartja a biciklit, vagy az az ő bicaja volt, talán az első saját bicaja? Akkor még érthető is lenne, bár a térdig érő gazban aligha lehet jól tekerni. Az arcára kiülő büszkeséget figyeltem mindig, amikor kezembe került ez a kép, és csak sokára vettem észre, hogy nincs is pedál azon a biciklin.

(17. Háromfázis)
A szecskavágónál félelmetesebb szerkezet nem volt az egész tanyán. Alulról kék villanymotor hajtotta, fekete ékszíjak és alumínium ékszíjtárcsák pörögtek az oldalán szabadon, éktelenül hangos volt és három, íves pengéjének villogása szinte megbabonázott a félhomályos takarmányszínben. Akkor sem mehettem hozzá közel, amikor nem működött, mert ki tudja azt, mi történhet és hiába láttam, hogy nincs bedugva a konnektorba. Ja, a konnektor is más volt, mint ami a házban található. Ez nagy és piros, sok pöcökkel, nem csak kettővel, amihez szokva vagyunk. Azt mondta a nagybátyám, hogy háromfázisú.

(18. Nippek)
Mindig ugyanabban a sorrendben vette le a polcról és törölte le róluk a port. Balról haladt jobb felé, mintha olvasna. Hetente egyszer, valamelyik délután puha, nedves ruhával simította végig a felületüket, különös gonddal végezte ezt és annál, amelyik két angolnaszerű halat mintázott spirálisan összetekeredve, a köztük keletkezett résen áthúzva a kendőt a szem elől rejtett részeket is megtisztította. Az volt a legkényesebb alakzat ebből a szempontból. A kézzel hímzett, ropogósra keményített terítőt kéthetente mosta és vasalva rakta vissza a helyére. A kollekció darabjai minden ismerősünk házában megvoltak, csak az elhelyezésükben lehetett véletlenszerű eltérés.

(19. Szomszédok)
A kert végi cseresznyefára másztam, hogy ne halljam, de nem lehetett a hang elől elbújni. Sokáig tartott az ütemes vonítás és amikor elhalkult megkönnyebbültem. Nem bírtam aznap és még másnap sem találkozni a fiúval abból a házból, pedig minden időnket együtt töltöttük. Tudtam, hogy ő nem tehetett róla, az apja volt olyan és inkább azért nem akartam vele találkozni, hogy ne kelljen megmagyaráznia azt. De nem lehetett sokáig elkerülnöm és nem is akartam, jó barátság alakult ki köztünk, viszont nem szerettem volna erről beszélgetni. Ő hozta elő a témát, valamiért úgy érezte, hogy helyre kell raknia valamit. Megette a csirkéket, ezért.

(20. Bodza)
Senki nem járt a dolog végére, ezért biztosak sem lehetünk benne, de még így, bizonyíték nélkül is meg vagyunk győződve arról, hogy jelentett. Csak utólag, a mostani ismereteinkkel, évek távlatából lett gyanús, hogy akkoriban miként sikerülhettek neki jobban a dolgai, honnan voltak információi ahhoz, hogy mibe érdemes éppen belevágni, mivel ez nem volt jellemző abban a környezetben. Azok az emberek a biztos talajban hittek, nem a kétséges kimenetelű vállalkozásokban, főleg nem három gyerekkel. Amikor gyógynövény-felvásárló volt, gyűjtöttük a bodzavirágot két napon át, közben a remélt honoráriumot sokféleképpen elköltöttük, úgy másztunk a bokrok közt, cipeltük a tömött zsákokat árokpartról árokpartra. Három felé kellett osztani azt a keveset is.

 

Szabó Attila (1972) képzőművész a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán diplomázott 2004-ben, doktori fokozatát a Magyar Képzőművészeti Egyetem Doktori iskolájában szerezte 2010-ben. Művészetszervezői és kurátori tevékenysége mellett tanított a Nyíregyházi Egyetem Vizuális Kultúra Intézetében 2005-2017 között. Jelenleg a Magyar Képzőművészeti Egyetem Festő Tanszékén egyetemi docens. Egyéni kiállításai voltak többek között Szentendrén a Vajda Lajos Stúdió galériájában, a Miskolci Galériában, a Fészek Galériában, csoportos tárlatokon szerepelt a 2015-ös OFF Biennálén, a Mission Artban, az FKSE Stúdió Galériájában, a Nádor Galériában Pécsett valamint Athéban, Münchenben, Pilsenben és Brüsszelben. 

sza S7A8956  S7A8958
 S7A8967  S7A8987
 S7A9022  S7A9069

Fotó: Biró Dávid